Az én fenyőm

Ács nagy Éva
Az én fenyőm
Barátnőmért

Szakadék szélén állok,
s minden nap kicsit
az erdő felé hátrálok.
Szeretném elérni középen a fenyőt,
szeretném érezni a napot , az éltető
erőt.
Ma már két lépést megtettem,
fenyőmet lassan közelítem.
Odaérek átölelem,
kérem mindent adjon vissza nekem.
Kérem a régi életem!
Sebek nélkül, fájdalom nélkül,
mert ez a szakadék így egyre mélyül!
Nem fogok lezuhanni,erős vagyok
magam magasra emelem.
Büszkén kihúzva kiáltom,
én vagyok,
én a jelenben múltban,
én nem változtam!
Csak elveszítettem valamit,
ami azt hittem örök.
De visszakérem,
s életem újra élem.
Vihar egyszer elül,
fenyőm mögött az élet ül.
Zöldell büszkén délcegen,
én példaként követem.
Büszkén lépkedem,
a bűnt nem én követem el!
Hitvány ember hazug
ki becsapni másikat tud!
Én hittem neki, hittem szavát,
lestem minden óhaját.
Álnok kígyó ki szívem mérgezte,
s lelkem a szakadék szélére helyezte!
Taszított,, lökött rajtam,
s leste , hogy lezuhanjak.
De ébredek s újból életbe térek.
Zöldellek újra én is mint a fenyő,
melynek ága minden évben nő.
Új hajtást nevel,melyet az idő sem vesz el.
Nem veszi kedvét új tőt hajtani,
én magam is ezt fogom tartani.
Ha magam is leszek most még,
egyszer a rügy bennem is kinő.
Nekem is nő a jövő!
S lassan de haladok
jövőm veled maradok!