Tolvajként

Ács nagy Éva
Tolvajként

Tolvajként osonok,
most épp csókot lopok,

nem adtál , pedig ígérted,
most én pedig követelek!
A csukott ajtó résen bemegyek,
kényszerből simogat kezed.
Szép szó, ígéret, mond hová lett?
Nem adtál, hát mindent elveszek.
Az éj sötétje lepelként takar,
most mindent megkapok, mit szívem akar.
Szemed világit az éjben,
ezt nem vártad, érzem.
Mécsesként jelzi utamat,
most leszek én a napsugarad.
Simogat kezem, felfedezi testedet,
lopok tőled most szenvedélyeket.
Kényszer szeretés, kell nekem az ölelés,
kell a tested melege, kell szíved belseje.
Add nekem még a holnap örömét,
add a szerelmünk igaz jövőjét.
S ha kapok tőled, nem lopok,
ígérem nem tolvajként halok.
Érzem a forró csókokat szám szegletén,
a melengető ölelést a testemen,
átjár a gyönyör, ez hát a szerelem.
Tolvaj létem semmivé foszlik,
ha az érzelem mit érzek, veled eggyé válik.