Magány

Ács nagy Éva
Magány

Ül ott egyedül a széken,
gondolkodik, elméje jár eképpen.
Egyedül vagyok a világon,
egyedüli remete magányom.
Senki nem néz felém,
nem jön értem a remény.
Feledés homályába vesztem,
pedig valaha én is szerettem.
Most ölelem a fákat,
most nézem a pillangókat.
Magam oldom meg gondjaim,
és gondolkodok a világ dolgain.
A fény felé tárom kezemet,
kérem újra a szeretetet .
Magányom szívesen feladom,
újra jövőben bizakodom.
Nem jó egyedül,
a magány némaságot szül.
Szavaim elhalkultak,
bent torkomon akadtak.
Még beszélnék én , szólnék ,
veled mindenen osztoznék.
Nem csak a virágokkal akarok lenni,
emberek közt szeretnék újra nevetni.
Kergetőznék a réten,
feléd szaladnék a szélben.
Vadvirágcsokrot is szednék,
mit kezedbe adnék.
Vázába raknám,
elájulnánk együtt illatán.
Szerető karodban lennék,
hozzád szívesen bújnék.
Magányom feladom,
ha ezt megkapom.