Mi
Te és én , mi ketten,
két bohóc, két nevettető,
de szívből szerethető.
Mi egymásra találtunk a legelején,
együtt voltunk a suli végén.
Bohóckodtunk a katedrán,
nem sírtunk egymás baján.
Így fogadtak el minket,
s mi nekik adtuk szívünket.
Ránk számíthattak mindenben,
bízhattak szerető szívünkben.
Mert az volt, nem számított
nekünk ki honnét jött,
nekünk egyforma volt.
Te és én szerettük mindet,
de ők hiszem minket is szerettek.
Hallgatni te sem tudtál,
az igazunkért velem együtt kiálltál.
Néha bíz te is mint én ráfaragtál,
de semmibe bele nem nyugodtál.
De velem te kis bohóc,
felállni mindig tudtál!
A színpad lett volna a mi világunk,
tudom mi ott is helytálltunk.
A táblánál szólni nem tudtunk,
nekünk a nevettetés volt a dolgunk.
Tanulni minek, elég volt néha-néha,
akkor ki gondolkodott volna új balhéra.
Maradj ilyen velem együtt,
igaz magunk nem feledjük.
Nem tudunk mások lenni,
nekünk a középpontban kell forogni.
Ne váltóz meg, nem akarom,
akkor kivel bohóckodom?
Ha kell ülj a hátamra,
s én parókát teszek a hajadra.
De szeretlek így,
mert szerethető pont így vagy!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése